Magyar Könyvtárosok Egyesülete
Pest Megyei Szervezete

1827 Budapest, Budavári Palota "F" ép.
www.pemeksz.hu
Vereckei-hágó, © Béres János
Oda mentünk, ahol bejöttünk...
avagy Rákóczi nyomában Kárpátalján
2008. augusztus 28-31.

Az egyesület munkatervének készítésekor a „Hova menjünk a jövő évben kirándulni?” – kérdésre több éve visszatérő válasz, hogy „Kárpátaljára!” Annak ellenére, hogy Molnárné Vida Anna és Gerber György többször megszervezte, különböző okokból mindig elhalasztódott, de ebben az évben végre megvalósult az óhajunk.
 
Én a férjemmel és egy gyermekünkkel együtt jelentkeztem, bízva abban, hogy a három gyermekem közül egynek biztos jó lesz az időpont. A tanév végén a 17 éves lányom kijelentette, hogy Ő nem tud jönni, mert az osztálytársakkal a Balaton mellett töltik a nyár utolsó hetét. Sebaj, majd jön a másik kettő közül valamelyik. Indulás előtt egy hónappal nekik is halaszthatatlan elfoglaltságuk lett. Hosszú győzködés (külföldi út, történelmi helyszínek, úgyis hamarosan találkozol a többiekkel) eredményeként a legkisebb némi mártíromsággal beletörődött, hogy jön. Mi mérgelődtünk, hogy bezzeg ha nekünk annak idején … Két héttel indulás előtt álságos szomorúsággal hozta júniusban lejárt útlevelét, hogy most vette észre. Nem EU tagországba megyünk, személyi nem jó. Kevés előnye van, hogy önkormányzatnál dolgozom, de most el tudtam intézni, hogy egy héttel az indulás előtt megkaptuk az útlevelet és így augusztus 28-án reggel elindult velünk és még 28 könyvtáros, családtag, barát útitársunkkal az autóbusz a Beregsurányi átkelőhely felé.
 
Amint közeledtünk a határhoz, az út egyik ötletadója és szervezője, Molnárné Vida Anna lelkesen ecsetelte, mennyi gyönyörűséges látnivaló vár ránk, persze ez a Szabolcs-Szatmár megyei rész is fantasztikus, Magyarország legszebb tája, hoppá, hiszen rögtön itt van Tákos, a fatemplommal, ez kihagyhatatlan, meg kellene nézni. Megszavaztuk és nem bántuk meg. Ahogy a hirtelenjében előkerített Erzsike néni elmondta a református templom történetét a 2001-es árvízzel együtt, az valóban feledhetetlen. Jó volt látni a helyi építészeti hagyományok szerint újjáépített egységes stílusú házakat, takarosan rendben tartott portákat. Így történt, hogy még át sem léptük a határt és már azt éreztük, de szép helyen jártunk!
 
Várakozáson felül gyors volt a határellenőrzés, csak furcsa. Elszoktunk tőle! Hátha még tudtuk volna, hogy milyen lesz visszafelé…
 
Az első megálló Beregszász, a legtöbb magyar lakossal rendelkező város, kulturális és oktatási központ. Gyors valutaváltás a buszon, majd helyi idegenvezetőnk, ifj. Molnár László kalauzolásával első utunk – hiányérzetünket csillapítandó – könyvtárba vezetett. A Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola épülete kívül még elhanyagolt, de belül már szépen felújították. A hosszú folyosókon magyar történelmi nagyságok szobrai előtt elhaladva láttuk az ajtók melletti kiírást, hogy melyik termet, melyik magyarországi megye vagy város segítségével hozták rendbe, rendezték be. Jó érzés volt olvasni Pest megye nevét is közöttük. A főiskola könyvtára szépen berendezett, a kollégák elkötelezettek és a nehéz körülmények ellenére sem panaszkodnak. Szomorúan hallgattuk viszont a könyvtár múltját és jelenét elmesélő kolléganőtől, hogy a magyar nyelvű főiskolai oktatás sorsa nagyon kérdéses az idén elrendelt kötelezően ukrán nyelvű felvételi teszt miatt. Már az idén is nagyon kevesen jutottak be. A látogatás után végigsétáltunk a főutcán, elmentünk az Illyés Gyula Magyar Színház mellett, ahova a főbejáraton át nem lehet bemenni életveszély miatt, láttunk számtalan magyar vonatkozású szobrot és emléktáblát (Petőfi, Kazinczy, Széchenyi, Bethlen, Bartók stb.) majd a Bereg-vidéki Múzeum kifejezetten érdekes kiállítását néztük meg a gyűjtemény alapítójának és kezelőjének lelkes kalauzolása mellett. A régi Beregszászról készült fényképek, néprajzi gyűjtemény, Fedák Sári képeslapok, régi pénzek megnézése után nekem a legszívszorítóbb azoknak a verseknek az olvasása volt, amelyeket az 2004-es népszavazás eredményének ismeretében írtak elkeseredett, kiábrándult szerzőik.
 
Hat órára Borzsovára értünk, ahol szállásadóink „welcome drink” házi pálinkával és pogácsával vártak minket, majd szétszéledt a társaság. Mi egy ukrán feleség-magyar férj házaspárnál laktunk, akik szívüket-lelküket kitették azért, hogy kedvünkben járjanak. Sikerült nekik, teljesen otthon éreztük magunkat. Másnap reggel kérdezgettük egymást, milyen helyetek van, mit kaptatok vacsorára? Egységesek voltak a válaszok: a háziak aranyosak, nagyon finom húslevest és paprikás csirkét ettünk…
 
A második nap Munkács felé közeledve már messziről megdobogtatta szívünket a sziklabércen álló vár látványa, hiszen a képekről olyan jól ismert sziluett 70 m magasan kiemelkedik a környezetéből. Tavasszal egy magas oszlopra téve visszaállították a vár fokára a Turul szobrot is, nem az eredetit, mert az már nincs meg, az 1924-ben történt ledöntése és beolvasztása után már sarló-kalapács, esetleg vörös csillag formájában díszíti az ukrán emlékműveket, mint ezt többször láttuk is. Megható volt azokon a köveken járni ahol valamikor Zrínyi Ilona és a kis Rákóczi Ferenc sétált. Most egy szép bronzszobor idézi fel alakjukat a felső vár teraszán, Matl Péter munkácsi képzőművész alkotása, akinek a nevével még sokszor találkoztunk utunk során. A munkácsi városnézésen láttuk egy gyönyörű dombormű sorozatát, de a Vereckei emlékmű, a csetfalvai ökumenikus templom oltára, a szolyvai emlékpark is őrzi a keze nyomát.
 
Munkácsi Mihály szobrának története, a nehezen kiverekedett magyar nyelvű feliraton szereplő „magyar festőművész” szavak jelentősége az ott élő magyarok számára, azt hiszem mindannyiunk emlékezetében sokáig megmarad. A város megtekintése után elindultunk a Vereckei-hágó felé, közben megálltunk Felső-Gerebenben egy finom bográcsgulyásra. Szemerkélő esőben értünk fel a hegytetőre és meghatottan néztünk szét azon a tájon, ahol valamikor őseink jöttek a Kárpát-medencébe hazát találni. A hét törzset szimbolizáló emlékmű körül egymás kezét fogva énekeltük el a Himnuszt. Torokszorító percek voltak. Lefelé a buszban elcsendesedve hallgattuk a Honfoglalás című film zenéjét és az erről szóló híres verseket. Lélekemelő hangulatban érkeztünk meg arra a helyszínre, ami visszarángatott bennünket a XX. századi történelem brutalitásához. A holokauszthoz képest sokkal kevesebbet hallunk a malenkij robotra elvitt, elviselhetetlen körülmények között dolgoztatott emberek szenvedéseiről. A szolyvai emlékpark annak a kb. 16.000 magyar férfinak állít emléket, akik elpusztultak a munkatáborban és tömegsírban ott vannak eltemetve. Sokan látogatják az emlékhelyet, ismerős helyismereti könyvtárosok jöttek éppen kifelé, nagy örömet okozott a véletlen találkozás. Ez a nap maga volt a tökély, annyi sokféle látnivalóval és élménnyel, amennyit már szinte be sem lehet fogadni.
 
Szombat a gyalogtúrák napja volt. Először a Szinevéri tó mellett sétáltunk, visszafelé bevásároltunk a híres izai kosárfonóknál majd alkalmas helyet kerestünk a szalonnasütéshez, amit végül nyersen ettünk meg, idősprórolás, némi lustaság és korgó gyomrunk miatt. Így is jólesett, hagymával, paprikával, paradicsommal, aki nem hiszi, nézze meg a képeket, önmagukért beszélnek. Ezután a huszti várromhoz kaptattunk fel, hogy együtt skandáljuk a híres sorokat: Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék… Csetfalva volt az utolsó látnivaló aznap, a Tákosi templomhoz – nem véletlenül – nagyon hasonlító festett kazettás református templomával és a római és görög katolikus közösségnek egyaránt otthont adó modern ökonomikus templommal. Itt találkoztunk Okszánával, aki orosz létére tört magyarsággal de tiszta szívből mondta az imádságokat és intelmeket, majd megkért minket, hogy énekeljük el neki azt a dalt, ami szerinte a világon a legszebb: a magyar Himnuszt. Este a házigazdákkal együtt mulattunk egyet a helyi kocsmában, ahogy kell, harmónikaszó és hazai jó bor mellett énekeltünk, táncoltunk, vonatoztunk…
 
A hazautazás napján miután elköszöntünk a kedves háziaktól, Kárpátalja fővárosa, Ungvár felé vettük az irányt. Itt a lakosság többsége már ukrán, ruszin, orosz, itt van a magyar nyelvhatár. A város és Ung megye a történelmi Magyaroszág része volt, már Anonymus is említi a Gesta Hungarórumban. A három dombra épült város nevében is benne van legfontosabb nevezetessége, a vár, ahol ma múzeum és képtár működik. Az udvarán lévő szép Turul szobor csőrét és karmát a magyar turisták simogatták fényesre, míg az épületben kitömött turulmadár is látható. Én legalábbis itt láttam először.A várhegy oldalában levő skanzenben természetesen a magyar házat találtuk a legtakarosabbnak, bár a valamikor szögek nélkül felépített fatemplom is igen tetszett. Egy rövid séta a városban, gyors vásárlás a piacon (kimért csoki, halva, sajt, olcsó kristály!) és egy hirtelen jött ötlet hatására nem az ukrán-magyar, hanem az ukrán-szlovák határ felé indultunk. A kárpátaljai utunk sok helyszíne volt részese valamiképpen II. Rákóczi Ferenc életének (Munkácsi vár, Fejér-ház, ahol az orgyilkosok várták, a Vereckei-hágón keresztül jött haza Lengyelországból a kurucok élére állni) így jutott eszébe valakinek a csoportból, hogy útba lehetne ejteni és megnézni a szülőházát is.
 
Sokszor volt „retró” érzésünk az út során, amikor az ’50-es, ’60-as években készült buszokat mellőztünk el, rég nem látott Zil-teherautó hordta a földet a munkácsi vár mély kútjának tisztításától, teljes mellét elborító kitüntetésekkel üldögélő bácsit láttunk a beregszászi Kossuth-téren, tegnap még kapirgáló, kukoricán hizlalt csirkéből készült vacsorákat ettünk, de a határellenőrzés lett az első a „déja vu”-ben. Először még örültünk hogy rajtunk kívül nincs ott más busz, de alig akartunk hinni a fülünknek, amikor a csinos, fiatal vámos hölgy kiadta az utasítást: mindenki menjen összes csomagjával együtt be az épületbe. Elképedten néztünk egymásra és kászálódtunk le a sok pakkal (minek is vettünk annyi fonott kosarat!) cipeltük be a bőröndöket és hüledeztünk, a vérmesebbek kicsit cifrázták, az ijedősebbek meghúzták a második üveg vodkájukat, hiszen csak egyet szabad fejenként behozni … Néhány bőrönd kinyitása után vagy a vámos unta meg a kotorászást vagy a felbukkanó idősebb parancsnoknak súgta azt az emberismerete, hogy nem feltétlenül egy könyvtárosokból álló társaság jelent óriási veszélyt Szlovákiára, így aztán kis idő elteltével szabad utat kaptunk az ország belsejébe, jobban mondva közös hazánkba, az Európai Unióba.
 
Sátoraljaújhelytől mindössze 3 km-re, a Bodrog jobb partján, Borsiban található Rákóczi szülőháza. A kastély előtt áll a nagyságos fejedelem – Mányoki Ádám által készített – szobra, amit szintén megkoszorúztunk, ugyanúgy, mint az összes többi magyar vonatkozású emlékhelyet az út során. Csoportunkat látva hirtelen ott termett az épület sorsát szívén viselő, a kastély felújításának minden nyűgét-gondját örömmel felvállaló, fáradhatatlanul szervező Kázmér István és pörgő szóval, dinamikus lendülettel vezetett végig a kastélyon, amelynek egy része még igencsak romos, közvetlenül mellette viszont már gyönyörűen, igényesen felújított. Megható érzés volt belépni abba az emeleti szobába, ahol Zrínyi Ilona világra hozta kisfiát. A magyarság sorsát szívén viselő kalauzunk itt ígértette meg a lányommal, a fejedelmi bölcső mellett, hogy legalább három gyermeket világra hoz. Így legyen, vagy kísérőnk szavajárásával mondva: „Ezt is megbeszéltük!”
 
Az elején azért volt kicsit hosszabb és személyesebb a bevezetőm, hogy érzékeltessem a következő mondat jelentőségét. Már magyar területen jártunk, amikor a lányom félig bóbiskolva megszólalt: Anya, köszönöm, hogy elhoztatok! Halkan kérdeztem: sokszor eszedbe jutottak az osztálytársak? Nem, egyszer sem – volt a válasz. Ennél jobban semmi sem bizonyítja nekem, hogy számára is lebilincselő élményekkel teli négy nap volt. A szervezők, Anna és Gyuri még hazafelé a buszban is tartogattak meglepetést. A látottakhoz kapcsolódó 13+1 kérdésre jól válaszolva értékes nyereményekhez lehetett hozzájutni, mi például elhoztuk a fődíjat, egy üveg vodkát.
 
Mindenki kapott viszont Annától egy üveggolyót, olyat, amilyent a közvetlen, készséges, kedves idegenvezetőnk is kapott, aki a látnivalókon kívül annyi plussz dologgal ismertetett meg minket, Kárpátalja XX. századi 17 államformától kezdve, a környezetvédelmi akciókon keresztül saját személyes élményeinek az elmeséléséig. Nagy szerencsénk volt vele. Laci, innen is köszönjük!
 
Kárpátalja vonzerejét az ott élők vendégszeretete, a gyönyörű tájak és a magyar történelmi emlékek jelentik, amiket mindenkinek látnia kellene! Jó lenne visszamenni, Kárpátalja más részeit is bejárni! Apropó: Hova menjünk a jövő évben kirándulni?
 
Az útra visszaemlékezett:

Béresné Dávid Magdolna

Fotótár: Tanulmányút, Kárpátalja
Meghívó: Tanulmányút, Kárpátalja