Magyar Könyvtárosok Egyesülete
Pest Megyei Szervezete

1827 Budapest, Budavári Palota "F" ép.
www.pemeksz.hu
Szlovéniai kirándulás
2016. június 16-19.

Június 16-án reggel a megszokott busszal és sofőrrel elindultunk a Bazsóné Megyes Klára által megtervezett és megszervezett szlovéniai utazásra, de sajnos nélküle. Klári egy korábbi balesete miatt nem merte vállalni az utazást, így Sebestyénné Majchrowska Ewa és Fülöp Attiláné, Mirza vezette a csoportot az út során. Szomorúan integetve hagytuk ott Klárit Diósdon, hiszen annyira hozzátartozott a kirándulásokhoz az ő jelenléte, a hol humoros, hol kellően határozott megszólalásai, ill. a látnivalókhoz kapcsolódó kiegészítései és felolvasásai a buszon. Klári felajánlotta a „telefonos segítséget” hogyha szükségünk lenne rá.Így indultunk el megismerni Szlovénia számunkra legérdekesebb részeit.
A rédicsi átkelőhelyen léptük át a határt. A szlovéniai magyarság kulturális központjának számító Lendván csatlakozott hozzánk Patyi Zoltán, aki négy napon keresztül kalauzolt bennünket. Útban első programpontunk felé megnéztünk egy könyvet ábrázoló köztéri kisplasztikát, amelyet a múlt évben állítottak fel annak emlékére, hogy 1573-ban Lendván megjelent Kultsár György protestáns prédikátor könyve. Ez volt az első nyomtatott könyv, amit a mai Szlovénia területénkiadtak. Elsétáltunk a régi polgári fiúiskola mellett, amelynek a falán elolvastuk Kossuth és Széchenyi emléktábláját, amelyeken még ott voltak az Összetartozás napján történt megemlékezés friss koszorúi. Az épület ma rendbe hozva, de üresen áll, mert politikai okokból 1945 után soha nem engedték iskolának használni, inkább építettek a város szélén egy újat. Most funkciót keresnek az épületnek.
A Fő utcában betértünk a szép polgári házak egyikében levő Helyismereti kiállítást megtekinteni, melybenmegismerkedtünk a monarchia első ernyőgyárának, az 1904-ben indított alsólendvai Hungária Hazai Ernyőgyárnak a történetével, varrógépekkel, esernyőmintákkal. Láttunk még nyomdai gépeket és termékeket, egy régi patika berendezését, valamint egy polgári nappali szobát.
Ezt követően bementünk az 1752-ben épült barokkos berendezésű és díszítésű Szent Katalin plébániatemplomba. Szembetűnő volt a templom közepén kiállított fénykép, amelyre mutatva kísérőnk elmesélte a képen lévő Halász Dániel történetét. A II. világháború vége felé a magyar nevű, de valójában szlovén (Danijel Halas) kispapot magyar csendőr ruhába öltözött partizánok agyonverték és a Murába dobták, hogy az így keltett indulatot a magyarok elleni megtorlásra tudják kihasználni. Jelenleg zajlik a boldoggá avatási vizsgálata.
A templom előtti téren megtekintettük Király Ferenc Munkácsy-díjas lendvai szobrászművész Szent Istvánt ábrázoló alkotását és elénekeltük a Himnuszt. A szobrot 2000. augusztus 20-án avatta fel a maribori szlovén nemzetiségű püspök, aki a magyar nyelven tartott beszédében azért megemlítette, hogy Szt. István idejében ez a terület nem tartozott Magyarországhoz. Néhány éve Szent István egész alakos szobrától néhány méterre A.M. Slansek szlovén püspök hasonló méretű szobrát állították fel.
Ezek után a Bánffy-központba mentünk, amely a muravidéki magyarság kulturális centruma. Az utcáról belépve a magyar könyveket forgalmazó könyvesbolton keresztül egy barátságos és elegánsan berendezett kávézóba jutottunk. A központban van egy tánc-próbaterem és egy előadóterem is, ahol Patyi Zoltántól egy rövid tájékoztatást kaptunk az ott folyó igen aktív tevékenységről. Elmondása szerint a vonzáskörzethez tartozó területen élő 5500 magyar ajkú lakos 10 %-a heti rendszerességgel vesz részt a közösségi élet és a hagyományőrzés valamilyen formájában: népdalkörbe-, varrószakkörbe-, néptánccsoportba vagy valamilyen klubba jár. Az iskolásoknak minden évben történelmi és földrajzi vetélkedőket szerveznek, hogy ébren tartsák a magyarságukhoz kapcsolódó érdeklődésüket. A nyerteseknek jutalmul magyarországi kirándulásokat szerveznek. A központ emeleti részén működik a Magyar Nemzetiségi Kulturális Intézet, melynek Patyi Zoltán is az egyik munkatársa.
A következő állomásunk a város fölötti hegyoldalra épült vár megtekintése volt.Először megnéztünk egy tíz perces filmet a város múltjáról, aztán a nagyon szép lepkegyűjteményben és a hetési népi textíliák kiállításában gyönyörködhettünk.A Zala György Emlékszobában örömmel tekintettük meg az általa készített, mindenki által a jól ismert köztéri szobroknak a kicsinyített másait. A millennium nagy szobrásza (eredeti nevén Mayer György) szintén a város szülötte. Legismertebb alkotása a budapesti Hősök terének a megvalósítása, amelyre a megbízást 1894-ben nyerte el, és a szoborkompozíciót1929-ben avatták fel.
Innen lesétáltunk a Zala Györgyről elnevezett térre, ahol a róla készült szoborportré mögött található a Makovecz Imre által tervezett Művelődési Központ. Az impozáns épület színháztermében 444 ülőhely található, a színpad fölötti ívek napsugarakat vagy hajóbordázatot idéznek. A nézőtér fölötti részt és az épület oldalát falusi házak körvonalai díszítik. Az épületnek különlegessége még az is, hogy a színpad hátoldala felhúzható, így bizonyos előadások két oldalról is láthatóak.
A Művelődési Központtal átellenben a szépen felújított zsinagóga található, amelyben most koncerteket és egyéb kulturális rendezvényeket tartanak. A háború előtt nagyszámú zsidó polgára volt Lendvának, akiknek jelentős szerepük volt a város fejlődésében.
Lendvai sétánk végén meglátogattuk a könyvtárat, amely egy olyan régi polgári épületben kapott elhelyezést, melynek az ablaküvegeit Róth Miksa készítette (egy kivétellel sajnos éppen restauráláson voltak). A mennyezet gazdag mintázatú,gyönyörű stukkóitolasz mesterekkészítették.A könyvtárnak az egész járásból vannak olvasói, összesen 5700-an.A szlovén és a magyar nyelvű könyveket egybeosztva helyezik el a polcokon, mert az olvasók többsége mindkét nyelvet használja. Csak a más nyelven megjelent művek vannak külön elhelyezve. Rövid időt tölthettünk ott, de ez alatt nagyon kedvesen és készségesen tájékoztattak a kollégák. Sajnos ők is helyhiánnyal és emberhiánnyal küzdenek, a szükséges 17 fő helyett csak 10-en dolgoznak a könyvtárban.
Ezután átmentünk a Lendvától 20 km-re levő horvátországi Csáktornyára a Zrínyi várhoz, melynek a Zrínyiek öt generáción keresztül voltak az urai. Valaha vizesárok vette körbe a sok helyen két méter széles falakat. Ez is mutatta, hogy egykor a vár erődítményként védte az ott élőket. Azóta persze többször átépítették, és többféle család birtokolta. Megtekintettük a néprajzi gyűjteményt, egy patikát, konyhát, hálószobát, és a tárlókban elhelyezett különleges tárgyakat.
A várat övező hatalmas parkon végigsétálva megálltunk Zrínyi Miklós emlékoszlopánál, melyen koszorút helyeztünk el. A fő utcán megtekintettük a ferences templomot, amelynek homlokzatán Szent István és Szent László szobra található. Utóbbi pajzsán jól látható a régi magyar címer a kettős kereszttel és hármas halommal.
Hazafelé még megálltunk a Zrínyiek temetkezési helyénél, ahol az eredeti épületbőlmár csak egy kis épületrész maradt meg. Ez is csak annak köszönheti a fennmaradását, hogy egy művész 1960-ban harminc évre kibérelte a kápolnát, így nem tudták a szocialista időkbenlebontatni. A telken egy tábla mutatja, milyen lehetett eredetileg a Zrínyi család nyughelye.
A Mura folyón kétszer is áthaladva az idegenvezetőnk tanítgatta nekünk a következő népdalt.

„Által mennék a Murán
Jövő évnek tavaszán
Visszajönnék a nyarán
Daruszőrű paripán
 
Átjössz rózsám?Át biz’ én
De vissza jössz-e?Úgy biz’ én
Ha Te elmész, én is el
Mért maradjak Tőled el?”

Lendvára visszatérve elfoglaltuk a szálláshelyünket, ahol egy különlegesen finom vacsora után megtartottuk a szokásos „ismerkedési estet” sütemények és hangulatfokozók fogyasztása mellett.
A második nap elindultunk Szlovákia fővárosába,Ljubljanába, de előtte megálltunk Trajane mellett, ahol jól bevásároltunk a híres fánkokból. Ezek a fánkok olyan hatalmasak és laktatóak voltak, hogy többünknek még a harmadik napon is jutott belőle ebédre. Ljubljanába érveelőször felvonóval felmentünk az óváros fölé magasodó várba.Végigjártuk azokat a kis cellákat, ahol a ’48-as magyarok raboskodtak. Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök is itt volt fogva tartva1949.május elejétől június közepéig.
A vár után tettünk egy rövid sétát a Ljubljanica folyó partján fekvő óvárosban.Elmentünk a nevezetes Három hídig, aholaz egy pontból induló hidak közül két hídon a gyalogosok, egyiken pedig a járművek haladhatnak át. Séta közben érintettük a piacot és benéztünk a Városháza udvarára is.
Délben indultunk az I. világháborúnevezetes helyszíneinek, emlékhelyeinek megtekintésére. Redipugliában megnéztük a Nagy Háború emlékmúzeumát. Az épület melletti domboldalon kőgúlák állítanak emléketa különböző fegyvernemeknek. Az út túloldalán több száz lépcsőből álló monumentálisemlékmű az olasz katonáknak állít emléket, melyet 1938-ban emeltek. A lépcsőfokok fülkéire 40.000 elesett olasz katona neve van felírva, és felettük a messziről is jól látható „Presente” szó szerepel. Úgy tudni, hogy az esti névsorolvasáskor az aznap elesett katonák nevében is azt mondták a többiek: „Presente!”, Jelen! A lépcsősor tetején 60.000 ismeretlen olasz katona közös sírja van.
A második megállónk az osztrák-magyar hadseregbe besorozott, és az I. világháborúban hősi halált halt katonák Fogliánó-ban levő temetőjénél volt. Hatalmas fák övezik a kerítést és a bevezető utat, melynek két oldalán2550 azonos formájú sírkő őrzi az ismert katonák nevét, és egy emlékhely a 12.000 ismeretlenét. Az emlékhely táblájának felirataszerint:
„Ebben a temetőben lelt végső békét az osztrák-magyar hadsereg hazáját szerető, 14.550 elesett hőse. Itália testvéri szeretete helyezte őket itt örök nyugalomra.”
A tábla megkoszorúzása után elénekeltük a Himnuszt és elindultunk San Michele emlékhely felé, ahonnan el lehet látnia Doberdó-fennsíkra, a Júliai-Alpokra és az Isonzó völgyére is. Az olaszok által propaganda célból állított emlékhely táblájának felirata szerint: „Ezen a helyen olaszok és magyarok hősként harcolva testvérek lettek a halálban”
Az Isonzó folyóról kapta a nevét az első világháború Isonzó frontja, ahol a legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő harcok folytak. A Karszt-vidék kopár szikláin nem volt könnyű jó védelmi állást kiépíteni. Aknatámadás esetén a könnyen szétrobbanó kövek sok sérülést okoztak. A magas hegyek meredek lejtőin nehéz volt a víz-, az élelmiszer-, és a hadianyag utánpótlást eljuttatni a frontvonalban szolgálatot teljesítőkhöz és a sebesülteket a hátországi kórházakba elszállítani. Nyáron is téli felszerelésben voltak, a mészkősziklák visszasugározták a napot. Elképzelni sem lehet azt a sok szenvedést, amelyet nagyapáinknak itt át kellett élni. Tiszteletükre elénekeltük a „Ha felmegyek a doberdói nagy hegyre, feltekintek a csillagos nagy égre, csillagos ég merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám” kezdetű dalt.
Következő látogatásunk a San Martino del Carso-i Nagy Háború múzeumában volt. A gyűjteményt a Karszti Barlangász Csoport lelkes önkéntesei gondozzák és biztosítják a látogatási lehetőséget. A múzeum érdekes tárgyai a környező területeken fellelhető kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő. A kiállítás bemutatja a katonák fegyvereit és mindennapi használati tárgyait, amiket az egyesület tagjai, illetve barátai restauráltak. Több magyar civil egyesülettel is rendszeres kapcsolatban vannak, a kiállításon magyar nyelvű tájékoztató táblák segítik az ismeretszerzést. Az egyik tábla Márton Áron életéről szól, aki szintén itt volt katona, egy másik a „görbe fa” történetével ismertet meg, mely a terület szimbólumává vált. Ennek a múzeumnak a meglátogatását Juhász Balázs útitársunknak köszönhetjük, aki ismerte és megnézésre ajánlotta ezt a különleges emlékhelyet, és tolmácsolt is nekünk. Balázs az út során szinte előadást tartottnekünk az isonzói csaták történelmi és katonai hátteréről.
A közelben található Magyar Kápolnát is meglátogattuk, melyet 1918-ban kezdték el építeni a katonák, de félbemaradt, és csak néhány éve fejezték be a Széchenyi Tudományos Társaság segítségével.
Az egyik helyszínről a másikra való utazás során Patyi Zoltán elmondott egy sírverset, amely jól érzékelteti a háború esztelenségét.
Bajusza még nem volt, de volt keresztje három,
kettőt a télen kapott, egyet meg a nyáron.
A két vaskeresztet a császártól kapta,
a harmadikat az ács nyírfából faragta.
Itt nyugszik alatta.
 
Szállásunk Nova Goricában volt egy szépen berendezett, tiszta kollégiumban, közel az olasz határhoz.
 
A harmadik nap korán indultunk Tolminba, ahol a nagy buszból két kis buszba szálltunk át, mert az úti célunkhoz vezető keskeny és meredek úton csak ezekkel lehetett közlekedni. Szakadékok mellett elhaladva értünk egy tisztáshoz, ahonnan 20 perces gyaloglás után értünk a Jávorca Szentlélek Emléktemplomhoz. Lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. A hegy tetején, hatalmas hegyek karéjában áll az a templom, amit 1916.március 1-én kezdtek építeni és november 1-én már át is adtak. A templom építését katonák kezdeményezték és szabadidejükben építették, az építőanyagokat pedig a zsoldjukból megspórolt pénzükből hozatták. A bejárat fölött harangtorony emelkedik a napórával, a monarchia címerével és a PAX (béke) felirattal. A külsejét az osztrák-magyar monarchia 20 tartományának címerei, belsejét pedig szecessziós stílusban készült festmények díszítik. Domináns színek a kék és a fekete, amelyeken arany és fehér ornamensek láthatók. A falaira lőszeres ládákból készített fatáblákat helyeztek, amelyekbe a közeli csatatereken 1915 és 1916 között elesett 2564 osztrák-magyar katona nevét égették bele.
Visszatérve Tolminba egy óra szabadidő után elindultunk a Bled-i tóhoz. Az utunkat csak a Napóleon-híd megtekintése miatt szakítottuk meg, amelynek a szépségét ámulva csodáltuk. A kanyargós, de gyönyörű látványt nyújtó Bledil-hágón keresztül érkeztünk meg a meseszép Bledi-tóhoz. A tó fölé egy sziklán magasodik a vár, míg a tó közepén egy kis szigeten egy templom látszik.
A Lendvára vezető út egyhangúságát csak az alagutak és viaduktok sűrű váltakozása és az izlandi-magyar meccs aktuális állásáról rendszeresen érkező sms-ek törték meg. A végeredmény után mindenki boldogan ünnepelt.
 
A negyedik nap reggelén megköszöntük a szállásadók vendégszeretetét és első utunk a magyarországi Rédicsre vezetett, ahol a világhírű „gördeszkás pap” fogadott bennünket. Lendvai Zoltán őszinte kedvességgel, igen közvetlenül, sok humorral fűszerezve beszélgetett velünk és tartott egy kis gördeszkás bemutatót. Megtette ezt annak ellenére, hogy aznap volt az ezüstmiséje,melyre már folyamatosan érkeztek a vendégei.
Rédicsről ismét visszamentünk Lendvára, ahol egy fél órás vásárlást követően a bántornyai gótikus templomot tekintettük meg. Ennek falaira festette Aquila János a kilenc faliképből álló Szent László legendát, amelyben egy kun harcos foglyul ejt egy magyar lányt. A freskó szerencsére elég jó állapotban maradt fenn.
Ezután a radamosi Fekete erdőben elsétáltunk a Mária-fához. Azért nevezik így, mert 1947-ben egy pásztornak ennél a fánál jelent meg Szűz Mária. Azóta is sok csoda fűződik hozzá, sokan járnak ide fogadalmat tenni.
A magyar határtól mindössze öt kilométerre fekvő dobronaki Orchidea Farm meglátogatása igazi különlegességet jelentett. Ez Közép-Európa egyetlen orchideatermesztő vállalkozása, ahol évente 500 ezer növényt nevelnek. A 160 féle orchideának trópusi körülményeket biztosítanak a 14 ezer négyzetméteres üvegházban. Az idegenvezetőtől,miközben végigvezetett az üvegházban, rengeteg információt és sok hasznos tanácsot kaptunk. A látogatás végén mindenki megkapta a háromféle ajándék lehetőségbőlaz általa választottat.
Az út utolsó programjára már szitáló esőben került sor, amikor is Hadik Mihály mumifikálódott testét lehetett szemügyre venni a lendvai Szentháromság kápolnában. A holttest azért tudott viszonylagos épségben megmaradni, mert a kápolnában az oltár előtt a padló alá temették el, és természetes úton mumifikálódott. Most üvegkoporsóban van közszemlére téve.
Arról a domboldalról ahol a kápolna található csodás kilátás nyílik a muravidéki dombokra, amelyeken minden felé szépen művelt szőlősorok látszanak. Ezzel a látvánnyal a szemünkben fejeztük be a lendvai látogatásunkat és indultunk hazafelé.
Elmondhatjuk erről az útról, hogy a négy nap során három országban jártunk, sokféle, a magyar múlthoz kapcsolódó helyet megismertünk, és olyan érzelmi hátteret kaptak a Doberdó és Isonzó nevek, amelyek egy életen át elkísérnek bennünket, ha halljuk őket.
Jó időben, jó csapattal, jó programot csináltunk végig. Köszönet érte a tervezőknek és a szervezőknek!
 
Beszámoló a Könyvtárvilágban

Béresné Dávid Magdolna

Fotótár: Tanulmányút, Szlovénia
Meghívó: Tanulmányút, Szlovénia